Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe

Hogyan vezessük vissza a gyermeket önmagába? Hogyan láthatom meg, mik az eredeti képességei? Mik az első lépések?

 

 

"
Sziasztok!
 
Kicsit nehezen jöttem rá, nekem mi a fontos ebben az egészben. "Magamszülés" közben vagyok szinte folyamatosan. Nem könnyű és a gyerekeim is részt vesznek benne, hát nekik sem könnyű tükrözni az én állapotaimat, viszont sokszor vezetnek, főképp a kicsi. Ezt azért érdekes megtapasztalni.

És éppen emiatt jöttem rá, hogy a bennem visszhangzó rész leginkább az, hogy a gyerekeket hogyan is kellene visszavezetni magukhoz, hogyan tudnánk visszahozni az emlékeiket valós önmagukról.

Amikor tanítottam, akkor is azzal szenvedtem, hogy nem ezt a mindenféle hülyeséget kellene nekik tanítani, hanem önismeretet, mert annál nincsen fontosabb (persze ez akkor még csak valami olyasmit jelentet számomra, hogy rájöjjenek, mennyi csoda rejlik bennük és jóval többre képesek, mint azt a környezetük elhiteti velük, meg hogy elfogadják magukat olyannak, amilyenek, jó és kevésbé jó tulajdonságaikkal együtt). 

 

Na de a módjáról halvány gőzöm sincs egyelőre. Annak idején  a színházasdi, a játék, a másba való átlényegülés meg- megcsillantott valamit egyes gyerekekből, még a legzárkózottabbakból is. Ez lehet egy lehetőség talán.

Na ennyi jött ki belőlem."

 

Shana válasz:

nem kell feltétlen magadtól rájönnöd...
Ha együtt mozdulunk a teremtéssel, az élettel, akkor fölösleges ugyan azt mindenkinek egyenként sok munkával előhívni magából, amit látunk másnál, hogy frappánsan megoldotta, előhívta, megcsinálta, azt integráljuk be, szívjuk be magunkba.
A teremtés nem pazarló, minek csinálnánk kétszer, többször, több ezeren ugyan azt, mint mások.
Ez értlemetlen.
 
Az én fiam emlékszik magára.
 
Egyszerre van benne jelen az, hogy Ő anya-apa genetikai szülővel, és közben tudja, hogy Ő valójában kicsoda redetmag szinten, kik a kozmikus szülei, mire is született be, mi a feladata, mik a képességei hozzá, és ezt kisebb-nagyobb kilengésekkel gyakorolja, az iskolában, itthon...
Hol a kinti kis-emberiben van, hol beljebb magában, tudatosságban, hol megfigyelőben.
 Attól függ éppen mi a szitu.
 
Ehhez energetikailag is le lett kapcsolva rólunk (szülőkről), és mikor ezt megtapasztalta utána hónapokon keresztül Ő maga kérte, hogy ellenőrizzük időnként, hogy a tengelyében áll e, vagy minket támaszt, kiegyensúlyoz e. 
 
Szövegközi kép 1
 
 
Így nézett ki hozzánk képest, mikor megnéztük a beszületéskori energetikáját.
 
Mindkettőnkhöz képest egy betör, megadott állapotban, és apát emelte húzta felfelé (őt sajnálta) , "menti fiú a férfit..." (jobb oldal)
amikor megnéztük, azt érezte, hogy majd kiszakad a karja, annyira erősen húzza le az energia, majdnem kettészakadt.
 
Tehát az első, amit le kell szedni a gyerekek rendszeréről, hogy ki kell egyensúlyoznom anyát apát, meg kell mentenem anyát-apát, ki kell békítenek anyát-apát, össze kell tartanom anyát-apát, (ezek tudatalatti információk a gyermekben)
 
Hogyan figyeltem meg a gyermekem?
 
Már beszületésétől egész nap csak "megfigyeltem", minden percét, mozdulatát, rezdülését, semmit nem raktam oda neki direktben, valójában semmire nem tanítottam, hanem csak megfigyeltem mi keltette fel az érdeklődését, és azt esetleg közelebb raktam hozzá..., hogy kezdjen vele amit szeretne.
Tehát az elejétől passzív támogatásként voltam jelen, és közben rácsodálkoztam mindenre amit felfedezett, és annak örültem. Ez még nem volt tudatos, most visszanézve látom, hogy ösztönösen tettem. 
 
ezt írod: 
"És éppen emiatt jöttem rá, hogy a bennem visszhangzó rész leginkább az, hogy a gyerekeket hogyan is kellene visszavezetni magukhoz, hogyan tudnánk visszahozni az emlékeiket valós önmagukról. "
 
Fordítva van! 
Nem Te vezeted vissza őket magukhoz, hanem Ők vezetnek vissza magadhoz, ha hagyod!
 
Ehhez benned kéne egy "tudati" fordulásnak megtörténnie, és átengedni az irányítást, elhagyni a kontrollt, azt a programot, hogy a
"gyerekkel nekem kell tennem mindenfélét, mert én vagyok a szülő"...
 
Ez nem könnyű, ha még nem tapasztalta az ember, nem is érti talán, milyen teljesen visszahúzódni és megfigyelni és sem a gyerekkel, sem senki mással semmit sem "akarni tenni" (hogy ilyen kicsavartan mondjam direkt).
Ez komoly tudati gyakorlás.
 
De ez nem csak a készségeikre, képességeikre, önmagukra vonatkozik, hanem ezt a nap minden pillanatában gyakorlat, hogy a gyermek magától csináljon minden általános, az élet amolyan rutin dolgait is napi szinten.
 
Ott sem megmondani, hogy pl. "menj kezet mosni", menj fogat mosni", "menj lefeküdni"... "gyere enni", bármennyire is kedvesnek látszó, szelídnek látszó módon tesszük, mondjuk, az attól még nyomás, irányítás.
Sőt, a gyermek akkor zavarodik sokkal jobban össze, ha a nyomás gyakorlást látszatra kedvesen, szelíden  tesszük, mert tökéletesen érzi a nyomást, és közben látja a külső álszelíd, álkedves anyuci képet, és ez egy nagyon komoly elbizonytalanodást szül benne, itt történik meg az önbizalom elvesztése magában, és a képességeiben, készségeiben, mert a külvilág és a leginkább imádott személy, az anya, akiben bízik, egy kettős képet mutat neki.
 
Teljesen összezavarodik, hogy most akkor melyik az igaz.
 
Na így alakul ki a súlyos megfelelési kényszer, jó kislány, jó kisfiú, aki mikor már bezárul elveszti ezt az alap képesség érzékelését, mindig a külvilágra figyel, és mindig a külső képre reflektál, reagál, hogy jónak érezze magát, és lavírozzon. 
Szóval ezek az alapok.
De bizony ebből is szerencsés visszavenni, hogy a gyermek meg tudja tapasztalni önállóan pici kortól, hogy milyen ahogy ezt teljesen magától csinálja, és magától érzi, mikor mit szeretne csinálni.
Megjegyzem így nem tudja a testét megtanulni érzékelni, a teste információit, pont azok miatt a szülői minták miatt, aki kívülről mondja meg a gyereknek, hogy szerinte mikor mit kéne a kis biológiájával csinálni. 
 
Furán hangzik?
 
Pedig innen indulunk, teljesen az alapoktól.
Nem lehet egy 3-6-12 éves gyereket, aki már betanulta magát a
"kívülről mondják meg neki, mit hogyan tegyen alap-létezés funkciókba",
hogy akkor most elkezdem megfigyelni, mire is van képessége, ki is ő valójában.
Mert rég nem az, és ezt bizony vissza kéne előbb bontani a nullára.
Vagyis a Szülő VESZ Vissza Magából.
Ezt kéne gyakorlni, ami bizony több hónap is lehet, tudatosan, minden pillanatban, hogy a gyerek mentesüljön és kezdjen visszafelé fordulni, felszabadulni az alapfunkció nyomások alól.
 
Ez egy kaotikusnak tűnő időszak, amikor is minden borul, de ha ekkor tudatosan kitartóak vagyunk, és elbírjuk a káoszt, amikor dől az eddigi belső rend, a családi ritmus, akkor egyre felszabadultabbá válik benne a gyermek, és egyre nagyobb teret kap. És mi is feszabadulhatunk, és sokkal több energiánk marad más, ennél fontosabb, érdekesebb dolgokra együtt.
 
Az a szülő amelyik ebben a tudatos, az figyelmezteti a másik szülőpárt is, ha még nagy szülők is vannak, akkor bizony azokat is, vagyis szerencsés egy védelem-burok a gyermek számára, amíg visszatalál a saját kis önállóságába. Ez után van majd csak értelme arról egyáltalán beszélni, hogy milyen képességei vannak valósan, mivel jött, ki lehet ő valójában.
Hisz ez alatt van lenyomva, abból addig semmi sem látszik.
Szóval innen indulunk kedves szülők...
 
De ugyan így működünk önmagunk felszabadításával kapcsolatban is, önmagunk "megfigyelésével" kapcsolatban is.
Ugyan úgy, semmi különbség nincs a külső, biológia gyermekünkről való nyomáslevétel, és a belső gyermekünkről való nyomáslevétel között. 

Magunkat is így fedezhetjük fel, hogy vajon magunktól, ha nem akarunk mi valamit magukkal tenni, csinálni, akkor hogyan is működnénk.